Ami a mélybe hajt...

Rettegek tőled, de mégis vágylak,
Keringenek köröttem a fekete árnyak.
Lesújt rám a fájdalmas felismerés,
Mint alázuhogó, sebes vízesés.
Küzdeni nem tudok, teljesen megbénít,
Nem hagy időt, őszintén megrémít.
Elönti testem, lelkem tűzzel,
Eltipró tánccal,pokoli zenével.
Vadul tombol a vihar szívemben,
S állok dermedten, tehetetlen.
Elmém már halott, csak szívem él,
De ő már mident tud, s nagyon fél.
Nincs többé, ki zabolázza tettem,
Egy vadul tomboló kísértet lettem.
Értelem és határ nélkül teszem mit teszek,
Többé gondolkodó ember én nem leszek.
Mert a gondolatok idegenek, elhagynak engem,
Szabadon szárnyal testem és lelkem.
De ez a szabadság látszat csupán,
Szívem bebörtönzi a gyötrő hurrikán.
Mi szabaddá tette, s mégis rab vagyok,
Jobb lesz, ha földet,embert,világot itthagyok.
Talán ha semmivé foszlok,megszűnik a fájdalom,
S talán akkor majd a saját utam járhatom.
Talán nem kellesz többé követnem e jelet,
Mi szüntelen csak zsákutcába vezet.
Talán nem lesz több érzésem,több álmom,
Nem lesz kudarc és űr, mi rámtaláljon.
Nem akarok többé érezni,létezni,
Nem akarok az idegen tűzben elégni...

2006.02.01.