Két éjjelen

Repít a nagy kékség, s szárnyalok vele,
Oly szép az éjszaka, hogy olvadok bele.
Boldog csend ölel körül utamon,
Alszik a város, s én ébren álmodom.
Édes percek emlékét őrzi még lelkem,
S tudom, hány pillanat áll még előttem.
Hányszor növesztek még szárnyakat.
Érzem, elpattant szívemen a lakat.

Vonszol a nagy kékség, zokogok vele,
Oly fájdalmas az éj, hogy meghalok bele.
Nyomott csend, mi körbevesz utamon,
Ami már elmúlt, csupán arról álmodom.
Szenvedés, magány, mi gyötri a lelkem,
Minden mi jó volt, eltűnik mögöttem.
Ismétlem magamban az utolsó szavakat,
És szívemen már a búcsú kovácsolta lakat.

2007.04.06.