Egy hitetlen imája

Meg kívánom fejteni a nagy Titkot!
Adj hát kezembe arany, ezüstkulcsot!
Igen, Te, kit Istennek hívnak,
Kihez társaim oly nagy hittel fordulnak.
Kit nem látnak,nem hallanak,
S mégis Rólad imádattal vallanak.

Én úgy hívlak, Titok. Az vagy nekem.
Mert léted is kétes, ne játsz hát velem!
Szólok hozzád, de választ nem várok,
Önmagamban is majd megoldást találok.

Te vagy az, ki minden bűnt megbocsát?
Akkor miért büntetsz mégis minden emberfiát?
Miért van a földön kín és szenvedés?
Hol a hatalmad, hogy mindezt megállítsd?
S hol vagy Te magad? Miért rejtőzöl?
Sosem látott országodban mond csak, mit őrzöl?

De megígértem, hát meg is fejtelek.
Titok ne légy többé, én el nem rejtelek.
Itt vagy, s nem vagy se töb, se kevesebb,
Mint én, mi, s minden, mi komor vagy színesebb.

Én vagyok Te, s minden ellenségem,
A pap, a gyilkos, az állat, s az Isten.
S Te vagy a zseni, a bolond, a gyermek,a felnőtt,
Te alkotod a Napot, a Holdat, s a felhőt.
Tudattalan létezel a mi tudatunkban,
Nélkülünk senki vagy ebben a világban.

Számomra titok nem vagy többé, s hitetlenek sem maradunk,
Mert hiszek a világban, bennünk, mert mi mind istenek vagyunk!