A száműzött

Törékeny test zuhan a fekete sziklára, majd tápászkodik fel egy pillanat alatt. Nehézkesen megy neki, ám valahogy sikerül talpra állnia, s egy szívverésnyi erőgyűjtés után újra futásnak ered. Kecses lábai már nem érik olyan könnyeden a talajt, mint kellene, s megfáradtan, botladozva indul újra neki az elkeseredett hajszának. Úgy érzi, már végtelen idők óta menekül, s még végtelen út áll előtte…talán vége sem lesz soha…
Nem mindig volt ez így… az elgyötört lány valaha egy barlang tetejéről aláfüggő palotában élt, mint a hozzá hasonló jómódú családok sarjai. Tanult és engedelmeskedett, ahogy azt megkövetelték… egy darabig. Ám ez csak felszínes látszat volt, és a körülötte élők mind messziről kiszagolták, hogy nem közéjük való ez a teremtés. Bár bőre ébenfekete, szeme vörösen lángol, s haja ezüstfehéren csillan, tiszta lelket rejt a halandó test. A hagyományokhoz híven belőle is hű papnőjét akarták faragni a Pókkirálynőnek, ám nagyon nehezen tanult…vagy csak nem akart tanulni? Nem látta értelmét a gonosznak, és a káosz szülte lélekben oda nem illő rend és lelkiismeret leledzett. S mikor betelt a pohár, a lány nem tűrte tovább az elnyomást, s szembeszállt nővéreivel. Halála nem lett volna nagy veszteség, meg akarták szabadítani a dicső drow birodalmat egy ilyen szégyentelen személytől. A kitagadott jobbnak látta, ha menekülőre fogja a dolgot. Fajtársai állatok … kiszórják és elpusztítják maguk közül a nem oda valót. Így kezdődött el lassan 100 évnyi szenvedés után valami még kínkeservesebb. Vég nélküli hajsza és menekülés a végeláthatatlan barlangokon keresztül…

Már arra is csak nehezen emlékszem vissza, hogy egyáltalán hogy kerekedtem föl, hogy bujdostam napokon keresztül. Igazán nem tudom, mi történhetett ezután, teljesen ködbe borul a múltam ezen szakasza. Egyszer még odalent voltam… de valami fény vakított el a messziből… körülöttem még sziklák, de tompán csillogtak, és nem a tündefénytől vagy a gombáktól. Valami más volt az, sokkal vakítóbb és fájdalmasabb. De nem értem el odáig… a vakító fény után mérhetetlen csönd és sötétség borult rám. Itt van az a bizonyos folt a múltamon, amire mai napig nem derítettem fényt.
Ki tudja, mennyi idő múltán…talán órák, talán hónapok, de kitisztult elmém, és tudtam magamról. Tudtam, ki vagyok, honnan jöttem és miért…tudtam, hogy Hadria vagyok, a Kzarinn ház egyik legjobban gyűlölt és megvetett tagja. Csak azt nem tudtam, most hol vagyok. Különös hely volt, ahogy szemem kinyitottam, más volt a világ. Színesebb és fényesebb. Ahogy körbenéztem, fát láttam magam körül…védőn borított be…valami kis házféle lehetett. Az ablakok bár el voltak függönyözve, derengő fénycsík futott ki alóluk egész végig a padlón, de még a falakon is. Lépteket hallottam… s kisvártatva megjelent egy tőlem valamivel idősebb nő. Nem sötételf volt… Hosszú, szőke hajzuhatagot húzott maga után, és hófehér bőre volt. Üde, zöld ruhát viselt magán és kék szemeiben megdöbbentő bölcsesség ült. Nem tűnt fel arcán semmi erős érzelem, csak komolyság és mérhetetlen tudás. Rám nézett, és rögtön kirázott a hideg. Bűnösnek éreztem magam, egy gyermeknek, aki rossz fát tett a tűzre, s most büntetését várja anyjától. Tisztátalannak és tudatlannak.
- Hát magadhoz tértél végre, drow. -mondta továbbra is érzelmek nélkül, s én összerezzentem a szó hallatán. Most először valami mosolyféle ült ki az arcára…olyan diadaltól fénylő, mindentudó mosoly. A lelkembe látott…
- Csak nem félsz magadtól? –kis szünetet tartott, és arcomat fürkészte, várta, hogy átgondoljam a mondat jelentőségét, hogy minden szava átjárja porcikáimat. Nem mertem megszólalni…ha nyitottam is volna számat, hang nem jött volna ki a torkomon. De ő ezt jól tudta…mindent tudott rólam.
- Jól figyelj most rám, száműzött Hadria. Amit most elmondok, csak egyszer fogod hallani tőlem, de végig kell kísérjen egész életedben. Azt hiszed, átok ül rajtad, ugye? Átok vagy a fajtád számára, s átok a magadénak is, mert el fognak üldözni maguktól azok is, akikhez szíved húz majd. Ez nincs így… kiválasztott vagy. Kiválasztott, akinek megadatott, hogy sötét testébe tiszta lélek szülessen, és felülkerekedjen véréből fakadó ősi ösztönein. Hát ne légy önző, és ne vesztegesd el, mi megadatott. Adj magadból mindenkinek, és segíts azokon, kiknek szükségük van rá. Ha így teszel és követed az Istennőt hűen... ó, nem –mosolyodott el megint, s ki nem mondott buta kérdésemre választ adott – nem a Pókistennőre gondoltam… Mindig is táncos lábad volt, és tenyeredbe kard való…szíved nem a föld alá való. Keresd meg az igazi családod, és szolgáld hűen a Te istennőd… -titokzatos mosollyal fejezte be hosszú monológját, s mit sem törődve azzal, hogy szavai még csak lassú cseppekként jutottak el tudatomig és erősen meg kellett dolgoznom a megértésükért, hátat fordított, és az ajtó felé indult. Még útközben kámforrá vált…

Ahogy kiléptem a házikó ajtaján az első, amit érzékeltem, a fájdalom volt és az, hogy megvakultam. Semmi mást nem láttam magam körül csak fehérséget. Szemeimből patakként csorgott a könny, pedig nem sírtam volna a fájdalom miatt. Ahogy karommal árnyékot vetettem szememre valamelyest enyhült a fájdalom, s némi pislogás után homályos, de színes alakok jelentek meg előttem. Bőrömön furcsa meleget éreztem, mintha minden irányból valami tűz melege sugárzana felém. Jobbnak láttam, ha egy finom kendőt kötök a szemeim elé… a látásban nem akadályozott, anyaga átlátszó volt, de elég ahhoz, hogy elnyeljen némi fényt. Így indultam el a különös faluban, amihez hasonlót még életemben nem láttam. Hamar rájöttem, hogy már nem Mélysötétben járok, hanem a felszínre jutottam. Fölöttem a mennyezet helyett végtelen kékség terült el…az égbolt. És a közepén ott szórta szét hatalmas erejét a lángoló gömb, amit napnak neveznek. És nekem meg kellett tennem új életem első lépését… nem is sejtettem, milyen nehéz lesz megtennem majd az ezután következőket…

_________________________________________________________________________

Új világ és a régi kísértése

Jó pár hetet eltöltöttem a számomra különös faluban. Elfek lakták, akik különösmód egyáltalán nem foglalkoztak velem. Nem űztek el, bár igazán észre sem akartak venni, mintha ott sem lennék. Bizonyára bölcs megmentőm lehetett, aki így kívánta. Sokat járt a fejemben, ki lehetett a mindentudó elf nő, de ma már tudom, érzem, Istennőm küldötte volt, aki rámutatott a számomra kijelölt ösvényre.

Én sem zavartam meg az elfek nyugalmát, próbáltam minél észrevétlenebb maradni, és gondolatban hálát adtam nekik, amiért megtűrnek maguk között. Egyre többet merészkedtem ki a napsütésbe is, hisz ha idefenn akarom folytatni életem, meg kell, hogy szokjam ezt is. Ez nehezebb volt, mint hittem… Eleinte úgy tűnt, soha nem is fog enyhülni a fájdalom szemeimben és örökké viselnem kellesz a védelmezően rájuk simuló fekete kendőt. Ám egy idő után változás állt be, és egyre tisztábban láttam a színeket, alakokat vakító fehérség nélkül. Eljött az ideje, mikor a kendőt végleg elhagytam. Szemeim elvesztették régi csillogásukat, de cserébe sikerült végleg alkalmazkodnom a felszíni fényviszonyokhoz. Bár néha még mai napig fájdalmat okoz a hirtelen fény. Nem csak a szemem lett fakó szürke, akár a kő, hanem bőrömet is rendesen kifakította a nap. Mikor a folyó vizében megláttam magam, alig ismertem rá tükörképemre… ám boldog voltam, hogy itt lehetek, és nyugalomban élhetek. Bár a korbács emléke nehezen halványul, egyre inkább sikerült háttérbe szorítanom emlékeim között a mélysötétben eltöltött időket.

Egy nap váratlan esemény zavarta meg nyugalmas mindennapjaimat. Egy különös fa állt a falu közepén, amiből mágia árad. Még nem merészkedtem soha közel a fához, csupán gyönyörködtem benne. Szóval ezen a napon, mi ugyanolyannak indult, mint a többi, váratlan egy férfi tűnt fel a semmiből a fa törzsénél. És ami a legmegdöbbentőbb… egy drow volt az. Előbb minden ösztönöm menekülésre buzdított, ám én csak álltam ledermedten és figyeltem fajtársam. Hamarosan rájöttem, mi akadályozott meg abban mégis, hogy elfussak előle. Régi, Mélysötétből megismert barátom volt az. Talán az egyetlen, aki odalenn megérthetett, hisz lelke az enyémhez hasonló volt. Krolan ugyanolyan csodabogárnak számított, mint én, és ő is a felszínre szökött hozzám hasonlóan, bár hosszú évekkel az én szökésem előtt. Boldog egymásrátalálásnak lehettek szemtanúi az elfek, akik arcán némi kétkedés látszott. Egy drow elég volt, de már kettő? Nem igen foglalkoztunk velük, azonnal mesélésbe kezdtem barátom unszolására, hogy hogyan jutottam ki arról a borzalmas helyről. Majd miután végighallgatott, megígérte, hogy körbevezet a környéken és segít nekem eligazodni a felszínen, amíg bele nem tanulok.

Így az időszakos zavartalan pihenés után új korszak kezdődött. Újabb menekülések és magyarázkodások sorozata, és nem utolsó sorban rengeteg kaland és megismerés várt rám. Krolan egy Suzail nevű városba repített minket a különös fa segítségével, ahol fegyvereket és vértet kaptam. Ahogy kezemben tartottam hűvös fémet, újra elöntött a tűz és a kalandvágy, tudtam, hogy ez az én életelemem. A városban és a városon kívül is lépten nyomon kötekedő emberekbe futottunk…de nem nehezteltem rájuk emiatt. Megértettem bizalmatlanságukat fajtámmal szemben, és nagyon lassan, de sikerült nagy részükkel megértetni, hogy kik is vagyunk MI valójában. Voltak, akik hittek nekünk egyből, de többen voltak, akik egyfajta próbaidőt adtak nekünk a bizonyításra. És meg is kapták, amit akartak…tetteink magukért beszéltek, segítettünk mindenhol, ahol tudtunk. Majd két segítőkész és megértő ember, név szerint Ganxtave és Ranil segítségével végleg menedékre leltünk Suzailban és környékén.

Ám nem mehetett minden ilyen könnyen… épp a Suzail melletti barlangokban időztünk, mikor Alnor, az újonnan megismert elf futott felénk lélekszakadva. Azt kiáltozta, hogy drowk jöttek értünk, és utánunk kutatnak. Egy pillanat volt az egész, még fel sem fogtuk, mikor máris veszélyben voltunk. Futni kezdtünk, ám semmi esélyünk nem lehetett a leghatalmasabb Dy’ren papnő ellen. Hamarosan engedelmes kislányként ácsorogtam mozdulatlanul a színe előtt. Álmomban sem mertem volna hinni, hogy ilyen hamar a nyomunkra akadnak, hogy ilyen rövidke lesz a boldog, felszínen töltött idő. Hamarosan elmondta nekünk, hogy a házak versengenek a fejünkért, és azé a dicsőség, aki a renegátokat előbb viszi Lolth színe elé, hogy feláldozza őket a tiszteletére. Pislogni sem volt időm, a gyomromban különös rántást éreztem, hogy a varázslat körbefogott, majd mire feleszméltem, Lolth templomának kövén térdeltem Krolannal együtt. Igazán fel sem tudtam fogni, mi fog történni velem, hisz már a tudat is sokkolt, hogy ennyi szenvedés árán sikerült csak megszöknöm, és most mégis egy szívverésnyi idő alatt visszajutottam oda, ahonnan kezdtem. Tőr villant a Dy’ren kezében, majd Krolan holtan feküdt mellettem. Csak egy pillanat volt, és az én testembe is belehasított a fájdalom. Tudtam, hogy innen már nincs visszaút… hát mégis úgy végzem, ahogy semmiképp nem akartam. Lolth színe előtt… Vagy mégsem?...ezerszer hálát adtam már isteneinknek, akik kirántva lelkünket a Pókkirálynő rágói közül, új életet és esélyt adtak nekünk. És az ideiglenes béke is biztosítva volt számunkra, hisz a drowk odalent halottnak hittek minket.

Nem sokáig. Hamarosan újra szembenézhettem a papnő hatalmával, miközben egy másik ház sarjai is üldözőbe vettek minket. Ezalatt a drowk furcsamód felbátorodtak, és egyre több támadást indítottak a felszín ellen. Mi megpróbáltunk segíteni az ellenük folytatott harcokban, és onnantól kezdve a felszíniek egyre kevesebbet kételkedtek bennünk. Megúsztuk azt is, hogy újra elfogjanak minket, és egy időre nyugalom köszöntött ránk. Nem üldözött minket senki, és egyre több barátra tehettünk szert. Ám mára a nyugodt pillanatoknak újra vége szakadt…
_________________________________________________________________________

Tűzzel,vággyal

Különös érzés volt a kapuk előtt állni. Belemeredni a villódzó fényekbe és egyszerre tudni és nem tudni, mi várhatna rám, ha belépnék. Kézzel fogható csend volt a teremben, akár egy templomban. De a fülemben dübörgött a vér, és még a kapun keresztül is éreztem a forró lehelletet, és láttam magam előtt a lángoló síkot.Mintha szememre vörös fátyol ereszkedett volna. És ahogy lehunytam, éreztem.Minden porcikámban éreztem, láttam a hamutakaró alól vöröslő parazsat, ahonnan mohón nyúlnak elő a lángkarmok.

Hányinger és szédülés fogott el a hirtelen feltörő érzéstől. Szemem kipattant és hátratántorodva vetettem még egy pillantást a mágnesként vonzó kapura.Mélyet lélegeztem a mágiától remegő levegőből, majd hátat fordítottam és sietős léptekkel indultam ki a teremből.Egyre szaporábban tettem lábaim egymás után.mintha hátam mögül suttogó hangok szólítottak volna, hogy forduljak vissza. Az utolsó métereket futva tettem meg a következő teremig, belerohanva a fénybe, hogy egy gyomorforgató utazás után Suzail ismerős kövén találjam magam.

Fellélegeztem. Végre a hely, mit otthonomnak mondhatok.Mohón kapaszkodtam bele az ismerős illatokba, és az előbbi érzés elhalványult, távolinak tűnt. Lábam valós, biztos talajon vitt egész a vízpartig, ahol szokásom pihenni.

A víz jelenléte olyan megnyugtató...s talán egy kis időre elűzi, megijeszti az előcsapó karmokat, amik hol torkom folytják, hol pedig húsomba marnak.Itt nyugodtan gondolkodhatom, bár előbbre ritkán visz. Lassan már leteszek arról, hogy megértsem, mi történik velem.Miért van, hogy elfelejtek érzéseket, mit az emberektől megtanultam valaha? És miért vágyom olyan dolgokra, amikre eddig soha? Ott, a parton ülve beletörődöm. Megnyugszom. Néha el is alszom...S hogy helyettem ki ébred, azt nem mondja meg senki sem...
________________________________________________________________________

Újra a pokolban

Különös, hogy újra és újra fordulatokat vesz az életem….mégis….van, ami örök. A kétség és a káosz. Ez jellemez legtöbbször, főleg most, hogy elapadni látszik az erőm, ami régebben több volt mint a tenger, és legyőzhetetlennek éreztem magam. Mindig volt, ami táplálja ezt…vagy aki. Azok, akik befogadtak és szerettek, akiket én is szerettem. És szeretek még most is… de az én érzéseim már nem számítanak. Sok újat tanultam, és sokmindenre rájöttem… Istennőm tanítása, hogy mindenkiben a jót keressem, és senkit ne ítéljek el azonnal. Hogy bár látszódjon valaki gonosz, javíthatatlan és elszánt gyilkosnak….ott ül valahol a szíve mélyén az érzelem neki is. Senkit nem ítélek el addig, míg kudarcot nem vallok vele….míg meg nem próbáltam megérteni őt, és előcsalogatni belőle az embert…az érző lényt. Ha egyetlen pislákoló jelt is ad, nem hagyom elveszni…

Saját eszméim és törvényeim vannak, amiket nem szegek meg senki kedvéért…azt teszem, amit én helyesnek érzek, nem azt, amit valaki egy darab papírosra karcolt. De ez egy olyan választás, ami teherrel és aggodalmakkal jár… vajon helyesen döntök e? Nem tudom… csupán a szívemre és a józan eszemre támaszkodom….és tévedhetek. Fajtársaimon kívül soha, senkit nem gyűlöltem… és magam is inkább barátokra tettem szert, mint ellenségekre a felszínen. Meghallgattak, és megértettek….és segítettek. Sokkal többen, mint azt bárki képzelné. Én láttam mindenkiben a fényt…mindenkinek azt az oldalát kutattam, ami bennem drow létemre felszínre tört. Volt, aki nem rejtette, hanem kitárta szívét a világnak, és volt, aki nem akart róla tudomást venni. De én megtaláltam… megtaláltam az egyszerű emberekben, a lovagokban, a papokban, a harcosokban, állatokban, de a tolvajokban és akár gyilkosokban is. És akiben megtaláltam, azt védelmezem bármi áron.

Ma nagyon furcsák mind… a fényüket sötét köd homályosítja: a félelem. Rettegnek, egyre jobban minden nappal, minden történéssel és baljós jellel. És aki retteg, az vak lesz… elvakultan keresik a „bűnösöket” , és eltipornak mindent, mi útjukba kerül. Vörös ködfátyol ereszkedik a szemükre és vérengzenek… el akarják pusztítani a félelmüket, és szélmalomharcuknak ártatlanok is áldozatul esnek. Kevesen vannak, akik tisztán látnak… az őrült forgatag magával ragad mindenkit….téboly költözik elméjükbe, és a barát helyén is ellent látnak már. Én megpróbáltam megállítani…. De már nem lehet… a káosz maga alá temet mindent. Elvesz mindent és mindenkit, akit szerettem, engem pedig belülről emészt fel.
Igen, én sem vagyok kivétel… bár józanul próbálok látni, sokszor az én elmém is elborul… mintha a vérem éhes vadállatként tépne belülről….marcangol, míg nem adom önként magam.

A minap véget akartam vetni ennek… rábíztam magam a sorsra, és az istenekre. Nem akartam tovább beszélni a süket füleknek, nem akartam több vérontást látni, nem akartam, hogy elvegye tőlem a káosz azt is, ami megmaradt még a szívemben. Letérdeltem hát Suzail kövére felkínálva életemet annak a férfinak, akit szerettem. A végzetem az ő kezein keresztül szólított a végső ítéletre.

Azt hittem, vége. Meghalt az áruló, meghalt a drow…csak egy drow… A jótét tudatlanságba burkolózva nem sejtettem, hogy még holtomban is meggyaláznak, minden igyekezetem a feledés homályába merül, és egy hamis címet kapok attól az embertől, akiről azt hittem, ismer.
Döntésem, mellyel saját magam kínáltam a gyilkos fegyvernek, nem találtatott helyesnek az istenek előtt. Különös álomnak tűnő égben tett utazás után újra éreztem tagjaimban az életet. Az orromban frissen ásott föld szagát éreztem keveredni frissen kihajtott tavaszi virágokéval. Lassan tértem magamhoz, és barátokat láttam…olyanokat, akik nem hagytak még el és nem taszítottak ki. Olyanokat, akikben még ragyog a fény… és rájöttem, hogy még mindig van miért küzdenem. Értük még küzdenem kell…

Talán az utolsó csepp vérem megfojt majd , hogy valaki más uralhassa testem, de amíg még vannak, akiket szerethetek, akik engedik, hogy szeressem őket, élni fogok…én… Hadria….nem csak egy drow… A drow…

__________________________________________________________________________________________________

Én és én

Csak egy ostoba, kalandvágyó harcos miatt pusztul most sokszáz ártatlan lélek?! Egyetlen gondolat miatt… Miért nem maradhattam nyugton, miért? Olyan vagyok, mint egy tudatlan kisgyerek…. Ha nem fogják a kezem, eltévedek, bajt csinálok… Mindennek én vagyok az oka, mindennek….miattam halnak most meg, csakis miattam… gyilkos vagyok…gyilkos vagyok…most is hallom a hangod, nővérem….és igazad van, gyilkos vagyok…olyan mint te…

* Becsapja a kis könyvet és messzire hajítja… a könyv puhán landol a füvön, a drow lány pedig két tenyere közé szorítja fejét és felordít. Pár pillanatig könnyeivel küszködve, zilálva szorítja össze a szemeit, majd vesz egy mély levegőt, és kinyitja szemeit. Pillantása a fűben pihenő könyvre esik, lassan kinyújtja érte a kezét és megint ölébe veszi. Végignéz a zaklatott szövegen, amit az előbb vésett bele, majd egy kis helyet kihagyva újra írni kezd.*

De miért épp rá kellene hallgatnom? Hisz ellenségem…fajtársam. Hallgatok inkább arra, akit szeretek… egy pillantása is új erőt adott, és érintése még többet. És ő bízik bennem… láttam a szemében… nem tart gyilkosnak. Nem hagy el, ott áll mögöttem, akkor is, ha nem látom… és egyensúlyban tart. Megpróbálom nem megnehezíteni a dolgát….megpróbálok józanul gondolkodni. Megpróbálok magam maradni…hiszen mióta visszatért, belém is visszaköltözött az élet. Hát nem hagyom el most magam, amíg lehet, küzdök ellened…bizony…nem győzöl le olyan könnyen….

*Mosolyog végül gúnyosan tükörképére a tóban, és bezárja a könyvet. Lassan feláll, lesepri magáról a fűszálakat, és tükörképe háta mögé még egy alakot elképzel. És jól van ez így…még van remény, még mindig van…*
_________________________________________________________________________________________________

Egy lélek hal és újjászületik

Nehezen mozog a kezem még mindig, mintha a penna ki akarna szállni belőle. De ez az a történet, amit soha nem akarok elfelejteni. Bár… hogy is felejthetném el, mikor annyit köszönhetek neki…

Minden olyan elveszettnek és sötétnek tűnt. Sehol egy boldog pillanat, vagy egy pislákoló lángocska régi fényemből. Homályos emlékfoszlányok és érzetek. Alig emlékszem. Bevillanó képek, mintha valaki másnak az emlékeivel szegényedtem volna, de nem, rá kell jönnöm, ez is én vagyok. Hiába erőltetem az agyam… fekete folt maradt megint a múltamon, s bár tudom, mi történt, azt nem, hogyan, és legfőképp, hogy miért. Amire emlékszem, egy csattanó kéz az arcomon… újra… és újra. Már fel tudom idézni, mit láttam… az arcát, a szemében a csalódást és a bánatot, amit okoztam… és a szívembe késként hatoló szavakat. Más szájából nem fájt volna ennyire. És tudom, hogy nem csak engem égettek a szavak… de ez kellett, hogy rám törjön a felismerés. És akkor azt hittem, nem taszít el magától ezért.
Nem mertem a városba menni, s ha igen, akkor is szürke anyaggal takartam magam, hogy magam is észrevétlen szürke lehessek. Nem, nem a haláltól féltem, hisz az már megváltás lett volna… nem a haláltól, hanem szeretteim csalódott arcától. Elvesztettem őket, én taszítottam el magamtól szeretetüket… Már csak ő maradt nekem, aki életben tartott. Semmi más reményem örömre az életben rajta kívül…

Azt hittem, ez a gyötrő lét a büntetésem az istenektől, s már ettől kegyetlenebb, fájdalmasabb dolgot ki sem eszelhetnének számomra. Ám történt valami, ami darabokra rombolta ezt a tévképzetet. Egy levelet adott át nekem Andrio, mikor betértem hozzá. És mikor odakinn a tó mellett feltörtem, és olvasni kezdtem, a szavak nem jutottak el a tudatomig. Újra és újra kellett olvasnom őket, hogy rájöjjek, igaz, és nem átverés áldozata vagyok. Az ő keze írása, és a mi emlékeink... más ezekről nem tudhatott volna. Elment… itt hagyott. Elvette azt is, ami utolsó pislákoló reményem volt az élettől. Úgy szakadt rám ez az egész, mintha a világ vége jött volna el, és vártam is, vártam, hogy rám szakadjon az égbolt és vége legyen. Hogy tűnjön el körülöttem minden és mindenki, és én is vesszek el a tudattalan semmiben, hogy ne érezzek és ne emlékezzek. Úgy éreztem, nincs tovább….vége, vége az életnek. De oly egyszerű lett volna, ha csak úgy véget vetettem volna az életemnek… és el is vette tőlem ezt a lehetőséget az az átkozott pap. Mit tehetek hát? Mi lehet az, ami örökre kitörli a tudatom, a halálon kívül? Igen… csak ő teheti ezt meg. Aki bennem lakik, a drow, a pusztító. Felöltöttem a vérfoltos göncöket, megszorítottam Gránitot. Kértem előbb, majd ordítva követeltem, vegye most el a jussát örökre. Vegye el a testem, és semmisítse meg lelkem, tegyen vele, amit akar, öljön…
Valamiért nehezen akart előbújni, mintha őt is megdöbbentette volna a levél, s mintha még ő is félve, bizonytalanul tenné azt, ami ellen eddig küzdöttem. De végül magához tért, éreztem az ereimben, ahogy ébredezik, és a világ színe sötét vörösbe fordult lassan, mintha festék folyt volna a szemembe. Éreztem, hogy lassan kiürül elmém. De aztán valami vakító fehérség árasztotta el az arcom, és égette a szemeimet. Eltűnt a világ és vakon pislogtam a semmibe… nem, ez nem lehetett a világ vége, mert még éreztem lábam a talajon, s kezemben a kardot. Zajt hallottam, éreztem, áll előttem valaki, akit ismerős illat és aura leng körbe. Ahogy tisztulni kezdett a látásom, ráismertem néhai istennőm küldöttére, aki az ezüstláncomat tartotta a kezében. A láncot rég elástam egy szent helyen visszautasítva az istennő kegyét. Az elf mégis felém, nyújtotta most.

Ha képes lettem volna a nevetésre, akkor kinevettem volna ostobaságáért. Hisz nem tudhatott semmit az érzéseimről… nem tudhatta, hogy az istennő sosem volt a legfontosabb számomra, csak a második. És hogy első nélkül nincs második, nem akarta megérteni. Eltűnt, de láncom a földön maradt, és hívogatóan csillogott rajta a holdfény. Éreztem, hogy a táncoló istennő hív, hogy azt akarja, visszatérjek hozzá. De nem tudtam neki örülni… sőt. Újra meg akartam tagadni őt és örökre eltaszítani kétségbeesésemben. Átadni magam a drownak, aki képes rá, hogy elvegye a tudatom. De ő megint visszahúzódott énem mélyére, mintha megrémítette volna a láncon táncoló ezüstfény. Remények és álmok nélkül, üresen indultam el, hogy felkeressem a tánchelyet, ahogy az istennő akarta…

Nem tudtam, mi értelme az egésznek. Oly mindegy volt már… halott voltam, és egy halottnak nincs jövője. Mégis… az istennő hívott és magához akart ölelni újra. Táncolni kezdtem, de hamar összerogytam és képtelen voltam folytatni. Ugyan… miért is táncoltam volna? Hisz nem értem el vele semmit. Az elf újra megjelent és szó nélkül odajött hozzám. Mozgatni kezdett, én meg fadarabként tűrtem és nem értettem. Nem is akartam megérteni, miért kényszerít, mikor már úgyis végem van. Végül különös dolgot láthattam… életemben először az elfen és magamon kívül más lányait is az istennőnek. Szép elfek és még egy drow lány táncoltak körül, hívtak és maguk közé akartak fogadni újra. De ott és akkor nem tudtam ennek sem örülni, és nem tudtam eleget tenni hívásuknak. Csak tűrtem, és vártam, hogy feladják vagy elmenjenek. Végül tényleg eljött ez a pillanat…befejezték táncukat és elbúcsúztak, csupán a drow lány maradt ott velem szemben, és kedvesen mosolygott. Mintha néhai önmagam láttam volna benne… de már ez sem tudott hatni rám. Ahogy beszélt, rájöttem, hogy tényleg nem vagyok egyedül a sorsommal, nem csak nekem kellett oly sokat küzdenem a bennem lakó átokkal, és bár hagytam kitörni, az istennő megbocsát és segít legyőzni. De nem érdekelt ez sem, üres voltam és elveszett. Ahogy egyedül maradtam, leültem és folytattam, amit előtte, mintha semmilyen hatással nem lett volna rám Eilistraee közelsége…

Ha azt hittem, egyedül maradtam, tévedtem. A szép elflány, akinek egész felszíni életem köszönhetem, újracsak feltűnt, és a ruhámból kiesett levelet nyújtotta felém. Szavai még mindig telve voltak szeretettel és reménnyel, míg mindig bízott benne, hogy visszatérhetek. A hold furcsa játékba kezdett velünk, és a levelet akárhogy forgattam, csak három szó volt rajta olvasható, a többi mind feketén maradt. Az elf is kíváncsian próbálta kibetűzni a három szót a kezemben tartott papírról. Számadás. Nekem nem is kell számot vetnem, mert akárhogy tenném, más eredmény jönne ki, mint ami a levélben áll. Hogy ne kelljen tovább kísérleteznie az olvasással, hangosan kimondtam a másik két szót is. Mondatokat, olvasod. Láttam, hogy segíteni akar, és együtt gondolkodni velem. Talán nincs is minden veszve, talán van még valami a levélben, amit nem vettem észre a kétségbeeséstől. Az elf úgy gondolta, számolnunk kell… de mit? A közös emlékek megszámlálhatatlanok…
- Akkor számold azokat, amiket ő is ... - mutatott a papírra, és lelkesedése belőlem is elűzte a lemondó elkeseredettséget. Hinni akartam és remélni, hogy neki van igaza, és egyre jobban akartam, akartam találni valamit a szavak között. Számolni kezdtem azokat az emlékeket, amiket felsorolt a levélben, mi hányszor is esett meg velünk. Olyan tisztán emlékeztem mindre, mintha tegnap történt volna. Hányszor adott új fegyvert a kezembe? Szeretett fegyverem, Gránit az övé volt. De van ott még egy emlék… igen, mikor még nem volt semmi oka rá, hogy bízzon bennem, és én sem bíztam benne. Mégis, rám bízta kardját, hogy eljátszhassam a szerepét néhány információért. Akkor kettő. Házam küszöbét egyetlen egyszer lépte át, s én sem többször. A kapun, ami mögött azt találom, amire vágyom, kétszer. És másodszor mikor ott jártam, két láncot vágtam el az ő buzdítására, hogy végül rájöjjek, nem szabad. Sosem állított meg, ha bolondságot akartam csinálni, hagyta, hogy saját bőrömön érezzem, és rájöjjek magamtól. Tudta, hogyha nem így lenne, máskor éppúgy elkövetném a hibát, ha nem ismerném a következményét. Az utolsó emlék fájdalmas volt, és nem szívesen számoltam volna. Tébolyt láthatott a szememben sokszor, de a hangjára mindig visszatért józan eszem. Talán csak egyszer, egyetlen egyszer volt félő, hogy végleg elvesztem…De nem voltam benne biztos, hogy ez e a válasz.
-2, 1, 2, 2 és még valami… - foglalta össze az elf, mire jutottunk Ám a számok nem sokat mondtak először. Egyedül az volt a furcsa, hogy csak ez a két szám szerepel. Kettő, és egy. Az elf tanácsára próbáltam másképp olvasni a mondatokat, de hiába.
- Túl sok a szám, hogy a mondatokra vonatkozzon, ahhoz meg kevés, hogy a sorokra…- töprengett velem együtt, és ez a mondata mintha hirtelen világosságot gyújtott volna a fejemben. Hát persze, akkor csak a szavak maradhattak! Nem tudom, mitől vezérelve, de rögtön elolvastam a levél második szavát. „Elraboltak”. Hát persze! Ez rejtett üzenet! Hevesen dobogó szívvel ugrottam tovább a következő bekezdésre, és elolvastam az első szavát. „Segíts”. Ez még inkább megerősített, és azonnal a következő bekezdés második szavára ugrott szemem, a többi szót már nem is láttam, csak azokat, amik ténylegesen hozzám szóltak. „Elraboltak. Segíts. Az aukciósházban keress. Szeretlek.” Olyan tiszta és világos volt. Hirtelen feltöltődött testem energiával, lelkem tenni akarással és indulni akartam azonnal, hogy megkeressem. Egy percet sem vártam tovább. Megköszöntem nővéremnek a segítséget és a reményt, és istennőmnek, hogy nem engedett elmenni.

Úgy éreztem magam, mint a gyermek a játék karddal, aki úgy érzi, képes megmenteni a világot és legyőzni bármit, ami az útjába áll. Így lehetett, hogy kicsit… hevesebb voltam az aukció vezetőjével, mint kellett volna. Szegény, igencsak megrémülhetett, mikor megragadtam, de figyelmeztetésére elengedtem, és inkább licitálni kezdtem egy gyűrűre, amit biztos voltam benne, hogy nekem szántak. Amint a kezemben tarthattam, gyorsan megsúgta, hogyan használhatom, én pedig sietve kiszaladtam, és az első ház mögött megfordítottam ujjamon. Ó… hogy utálom az ilyen utazásokat. Émelygő gyomorral, kavargó fejjel érkeztem meg egyik pillanatról a másikra egy számomra ismeretlen helyre. Egy tágas barlang volt az, de nem dohos, hanem kellemes erdőre emlékeztető avarszag töltötte be. Ahogy elindultam, hogy körbenézzek, egy kis zöldsárkányt láttam meg valami tákolmány közepén, ami akár trón is lehetett volna. Úgy tűnt, mintha várt volna… odahívott és fegyverhordozónak szólított. Én meg semmit sem értettem, de nem is akartam, csak újra látni azt, akit elvesztettem. A kis sárkány pici, zöld lénnyé változott és arra buzdított, hogy menjek közelebb. Persze, azt sem tudom kicsoda, majd odamegyek hozzá, mi? De azért tettem egy lépést.
- Ne félj, nem nyellek le…
- Ahogy elnézlek, nehéz lenne.
- A méret ne tévesszen meg…- hát nem is tévesztett. Amíg nem ismerem valaminek az erejét, nem becsülöm le. Épp ezért lehetett, hogy nem szívesen mentem a közelébe. Végül olyan parancsolón dörrent rám, hogy meglepetten eléálltam, és azt tettem, mire kért. Lehajoltam hozzá, mire a nyakamba szagolt és végignyalta az arcom. Rögtön fel is egyenesedtem, és értetlenül vizsgálgattam a lényt, bár nagyon ismerősnek hatott, amit csinált.
- Tehát valóban te vagy a fegyverhordozó. Megismerem a szagod és az ízed, amit az árnygyermeken keresztül már ismerek. - rögtön rámtört a felismerés, hogy ez a kis valaki tudja, hol kell keresnem, hát követelőzni kezdtem, árulja el. Azt mondta, nem állok még készen, hogy utána menjek. Előbb megbízott egy feladattal. A Gránitban üresen ásító foglalatba bele kell illesztenem a követ, amit az árnygyermek biztonságos helyen hagyott. De én azt honnan tudhatnám, hol hagyta… mesélt már róla, ám sosem utalt a rejtekhelyére. A kis sárkánylény erre is választ adott. Nem kell ismernem a helyet, hogy odajussak. Elég volt újra fordítanom a gyűrűn, hogy egy érdekes helyre keveredjek. Sok kis kütyüvel és műszerrel teli kereskedés. Épp olyan, amiben egyszer Shadowval jártam.

- Legyen üdvözölve 534-es, bemehet. – szólalt meg az ajtóban álló őr, és körbenéztem magamon. Sehol senki. Nevem is van hé! De azért bementem… odabent egy kereskedőféle fickó várt, amolyan üzletember. Elmondta, hogy ők itt értékmegőrzéssel is foglalkoznak, és hogy van számomra egy csomag. Micsoda kiszolgálás… megszólalnom sem kellett, tudták miért jöttem. Még egy cellát is biztosítottak nekem, ahol kapok egy nyugodt órát én meg a kis csomag. Na meg Gránit. Ahogy egyedül maradtam, elővettem a kardot, és a kis csomagból a követ. Különös volt, mintha különös erő gomolyogna a közepében. Megpróbáltam beleilleszteni Gránitba. Ahogy a kő a helyére került, olyan fényárban kezdett úszni a kard, hogy talán még egy egyszerű felszíni ember is belevakult volna. Éreztem, hogy már nincs a kezemben, de semmi nem láttam, csak a fehérséget, és éreztem, hogy csorogni kezd a könny a szememből.
-SANBI-MU! – hallottam magam elől a boldog kiáltást és ujjongást. Próbáltam pislogni, de továbbra sem láttam semmit.
- Ki beszél? – jött a számra az egyértelmű kérdés.
- Nem ismersz meg? – addig addig erőlködtem és pislogtam, míg egy homályos kép nem tűnt fel előttem. A hang ismerős volt, ám a kard…. Egész megváltozott. A pengéje éjsötét lett, és vörös rúnák izzottak rajta, és az egészből fény és meleg áradt, olyan erő, amit még eddig sosem éreztem belőle. De őmaga a régi volt, ugyanaz a visszatarthatatlan, izgága hang pattogott boldogan, és már indult is volna, hogy odacsapjon valakinek. Utána nyúltam és fürgén elkaptam, és próbáltam csitítani. Nagy nehezen meggyőztem, hogy maradjon csendben, míg odakint elköszönök a kereskedőtől és szólok, hogy végeztem. De így is éreztem, hogy folyamatosan mocorog a helyén…

A gyűrű megint repített, bár nem tudtam hová, Napsugárral együtt még többnek éreztem magam és tudtam, akármilyen akadályt állítanak az utamba, nem tud feltartani. Ahogy lábam a talajnak csapódott és megszédülten körbenéztem, egy kis szobában találtam magam. És a szoba közepén ott meditált egyetlen szál köpenyben… végre megtaláltam. Alig mertem hinni a szememnek, olyan végtelennek tűnő volt az az idő, amíg azt hittem, elvesztem, hogy attól féltem, ez is csak egy álom. Miközben ettől rettegtem, letérdeltem elé és az arcába néztem. Ő szó nélkül átölelt és magához szorított, igen, ezt az ölelést felismerem, és a csókot is, amit adott. Felhőtlen öröm és megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, ahogy végre ő tartott a karjaiban…és ….a szárnyaiban? Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy nem csak az ölelő karokat érzem. Ahogy felnéztem, megláttam, hogy válláról lecsúszott köpenye alól hófehér szárnyak nyúltak elő, hogy körbeöleljenek. Épp olyanok, mint egy sárkányé… Hitetlenkedve értem hozzájuk, és néztem végig rajta. Azt mondta, mesterétől kapta ajándékba a szárnyakat, és a sárkányt ábrázoló tetoválást is. Hirtelen előugrott a kard a helyéről… egész el is feledkeztem róla közben.
- Hát Seles, te aztán megváltoztál…- Napsugár tovább röpködött vidáman és üdvözölték egymást régi tulajdonosával. Furcsa volt végignézni a jelenetet, de jó érzés volt így együtt lenni, hárman. Nem sokáig élvezhettem azonban a pillanatokat. Elmondta, hogy épp az árnyak birodalmában vagyunk, ahol őt fogvatartják. És Napsugár a kulcsa a menekülésünknek. Ma már tudom, a napfény ereje lehetett csak a megoldás az árnyak elpusztítására. Ezért kellett idejönnöm, és ezért kellett magammal hoznom a kardot is. És ő bízott bennem, tudta, hogy utána fogok jönni, és megteszem, amit kell. Kézenfogva elkezdett kifelé vezetni a szobából, és a furcsa árnytemplom másik vége felé tartottunk.
-HÉÉÉ! UGYE NEM CSAK LOPAKODNI FOGUNK?! – kiáltotta el magát Napsugár. Tudtam, hogy nem fogja kibírni… A kiáltás megtette hatását, egyre közelebbről hallatszott a léptek zaja…Megálltunk, majd éreztem, hogy magához ránt, és futó csókot lehelt a számra. Majd a lépcső felé lökött.
- Menj, én feltartom őket! – nem mentem. Hogyan hagyhatnám itt, mikor végre visszakaptam? Makacsul álltam hát mellette Napsugárral együtt, mígnem egy hatalmas fehérsárkánnyal találtam magam szemben.
-MENJ! –bömbölte felém, mire én első döbbenetemből felébredve hátrálni kezdtem, majd felfutottam a lépcsőn. Ahogy hátranéztem, még láttam, ahogy a sárkány elindul az árnyak felé.
Sötét, baljós hangulatú szobába kerültem. A szoba végében egy hatalmas árny állt, és gonosz rúnák égtek a talpa alatt.
- Végállomás. Érte jöttünk…GYERÜNK TE LÁNY! CSAPJUK SZÉT! –kiáltott rám Napsugár, mire erősen megszorítottam és az árnyra támadtam vele. Minden csapással fény árasztotta el az egész szobát és nem kis idő után, de egyszerűen szétszakította az árnyékot Napsugár pengéje…
- Végeztünk…most boldog vagy? – kérdeztem tőle, de hallgatásba burkolózott. Nem ugrált a kezemben többet, és nem válaszolt a kérdéseimre. Nem keseredtem el, ritka volt, mikor életre kelt, de nem megtörténhetetlen. Érzem, hogy nincs még vége, mert ő nem lehet csak egy egyszerű kard. Ahogy visszatértem a sárkány épp újra emberi alakot öltött, és a válla mögött elpusztult ellenségek sokaságát láttam. Mosolyogva lépdelt felém és újra átölelt… karjaival, szárnyaival.
-Ezekszerint… hazamehetünk? –kérdeztem tőle reménykedve, mire bólintott. A kezemhez nyúlt, és fordított még egy utolsót a gyűrűn. Így érkeztünk meg egymást ölelve, ám nem haza, hanem a barlangba a kis sárkánylényhez. Még beszédük volt egymással… én hátrébb húzódtam és csendben figyeltem, de hirtelen olyan dologról kezdtek beszélni, amitől megijedtem.
-Visszatérsz akkorhát a népedhez? – kérdezte tőle a mestere. –Hozd őt is, ha akarod. - Intett felém, majd kérdő tekintetet láttam. Kicsit megijesztett a kérdés, hisz elmondták, hogyha az ő földjére térünk vissza, többet nem láthatom Suzailt. Viszont… nem vagyok hajlandó még egyszer elveszteni… így azt mondtam, hogyha ő menni akar, hát vele tartok.
- Te haza akarsz menni?- kérdeztem tőle mire szorosan átölelt és a fülembe súgott.
- Nekem melletted a helyem.
- Akkor… te jössz haza velem? – kérdeztem reménykedve, mire végigsimított az arcomon.
- Nekem te vagy az otthonom…
- Akkor menjünk haza együtt…- kérleltem és szorosan hozzásimultam. Behunytam a szemem, és éreztem, hogy megint utazom, és mire kinyitottam, már végre ismerős tájat láttam. Saját házam mögött a kis tó partja… ahol annyi időt töltöttem már el.
- Én buta harcosom… mégiscsak rátaláltál az útra…- súgta mosolyogva, és én olyan boldognak éreztem magam, amilyennek már nagyon rég. El is felejtettem, milyen érzés az öröm. Nem is akartam mást, csak érezni a közelségét, és nem elereszteni soha többet. Nem is eresztettem… Közel húzódtunk a tűz melegéhez és kérleltem, meséljen el mindent, hogy mi is történt, mert sokmindent nem értettem még. Ő belefogott, hogy eleget tegyen a kérésemnek, én pedig hallgattam, és örültem neki, hogy minden a régi… na jó, talán nem minden…

*Elmosolyodik és felnéz a könyvből, majd le is teszi a földre és az ölében kimerülten alvó lány felé nyúl. A köpenyen keresztül is érzi az erős, izmos szárnyakat, ahogy végigsimít rajtuk, majd ő is megtámasztja fejét, és így ültő helyében elbóbiskol…*