Könyörgés

Betegen vágyom most titkomat,
Megsúghatnám, ha jön az alkonyat,
De a gyávaság fészkel újra bennem,
Egyre keresem, mit is kell tennem.
Bár olvashatnál, mint nyitott könyvet,
Nem ejtenék több fölös könnyet.
Nem hajtanám magam folytonosan,
Nem kellene kimondanom hangosan,
Amit szavakkal nem bírok,
Amit inkább csak leírok.

Adom magam önként, nevetve,
Ami enyém, mind a tied lehetne.
Végy el bármit, mit megkívánsz,
Az fáj, ha kímélsz, vagy megszánsz.
Ne sajnálj! Csak egy állat vagyok!
Ketrecet, pórázt, bilincset akarok!
Fogva tarts, mintha volnék tulajdonod,
Bármi kell, csak egy szót kell mondanod.
Ne kímélj sosem, csak tárgyad vagyok,
Rajtad kívül másnak semmit sem adok.
Használj ki, kérlek! Tedd, amit akarsz!
Nem bánt meg semmiféle kegyetlen harc.
Csak tarts meg, ne legyek kidobott állat,
Csak fogadj el engem, mint tulajdontárgyat.

Ó, én bolond, csak nevetek...
Ily kérést éppen neki teszek?
Kiben kegyetlenség csepp a tengerben,
Éppcsak mi kell, hogy legyen emberben.
De túl lelkes, túl jó ő embernek...
Minek tekintsem hát? Istennek?
De az istenek sem jók egy könyvben se...
Tündér lehet talán, bár ez most nem mese.
De mit is számít, több szó nem érdemes,
Hogy teljesítse vágyam, ahhoz túl kegyes.
Sosem üt, arcán szelíd mosoly,
Hol vidám, bánatos, ha kell, komoly.
De nem csillan szemében gonosz vétség,
Ezért is fog el folyton a kétség.
Mert a mosoly mögé nem láthatok,
És sosem tudom, mit is várhatok.
Talán csak ezért ez egy vígasztalna,
Ha tulajdonaként elfogadna...

2007.04.07.