A vadló balladája

Valahol egy hely,hol a rét zöldellik,
hol édesvízű patak csobogva fehérlik,
megpihen egy állat,oltva vele szomját,
megmártatva benne kiszáradt száját.

Szeme két csillag,teste fényesfehér,
ott a hazája, hol az ég a földre ér.
nem követ parancsot,nincs neki határ,
ő csupán a természet szavára vár.

Valahol a parton figyelő szempár,
hogy a vadló megmozduljon, csak vár.
csodáló szavakat suttog hangtalan,
hogy e lény szépsége milyen páratlan.

Szívében szinte szerelem gyúl,
keze óvatosan a ló felé nyúl.
talán egy vadállat is lehet szelíd,
talán építhető a vágyból híd.

Óvakodva hajlik a büszke fej,
az emberi kéz selymes szőrre lel
mosoly terül szét a férfi arcán,
s a paripa szeme is mosolyog tán?

Barátság kötődik most érintéssel,
majd az emberben több lesz egy érzéssel.
Mi lenne ha e páratlan állat
életébe beköszöntene a szelíd szolgálat?

Hisz egy lónak az a dolga,mi embernek nehéz,
egy kis segítség ahhoz, mit nem tud emberi kéz.
Édes szavakkal,finom cukorral elcsalni,
és szépségét minden nap otthon csodálni.

Valahol szűk karámban egy néhai paripa,
szabadság helyett most kenyere az iga.
Hátát töri kemény nyereg,száját zabla,
A természet fölött neki nincs már hatalma.

Mert lehetett volna szabad egy emberi lény mellett,
de az embernek a hűségnél sokkal több kellett.
Teljes uralom, istálló, kantár, patkó,
mert a természet nem embernek való.

Nem fog az ember szaladni a vadonban,
nem fog megfürdeni tengerparti homokban,
nem fog egy vízből inni egy állattal,
nem fogja látogatni áhitattal.

Uralni akar, mindent magának tudni,
a természetet is csak magának tartani,
irányítani azt, ki szabadon szárnyalt volna,
pedig az állat minden nap hűségesen várta volna.

2007.december 26.