A szerelem nevű szörnyeteg

Méreggel teli pohár, melyet akaratlan megiszol,
Hosszú gyötrelem, melynek vége még oly távol...
Szívedet markolja jeges, éles karom,
S édes szavakkal füledbe suttog:Lelked akarom!
Te megrémülsz, s menekülnél, de késő mostmár!
Álnok kígyó szorításából hiába szabadulnál!
Mert erősen tart, hogy nem jutsz levegőhöz,
Fulladozva a megváltó halálért könyörögsz.
Ám nem jön el érted a jótét tudatlanság,
Belülről marcangol az átkozott szomorúság.
Lelked még ezer évig is égni fog a kínzó tűzben,
Reménytelen sikoltasz fel, s várod,hogy valami történjen.
De nem ment meg semmi, ha egyszer megtalál,
Ez az átkozott szörnyeteg, melyet valaha áhítottál.
Mert vágytál rá, tudom, s most is élvezed,
E kínt, mely szívedbe édes reményt vezet.
S bár tudod, a remény csak látomás csupán,
Mégis, várod,hogy álmod valóra válik talán.
De nem, ó, fájdalom, ez lehetetlen,
A tűz felemészt, s a te lelked tehetetlen.
Mert egy szörnyeteg, mit szerelemnek hívnak,
Örömét leli végtelen rabságodban és kínodban.
Mert ha szerelmes vagy,az csupán látomás,
saját tüzed emészt fel, nem marad más, csak sírás.
Jajveszékelésed elhalkul,nem hallja már senki,
Hogy te valaha éltél, s szerettél, mindenki elfeledi.

2005.10.24.