Káva

             A tenyerén érezte, apró, hűvös test kúszott rajta végig, csiklandozva bőrét. De ő nem nevetett, hanem félt. És szeretett. Igen… szeretetet érez. De ki iránt is?

      - Aúú! – a feje nagyot koppant az asztal sarkában, ahogy felriadt. A púpot tapogatva nézett körül az ébresztőóra után, ami égiháború hatását keltve zsongott egész agyában. Dühösen csapta le, ahogy megtalálta, majd visszahanyatlott az ágyra. Két tenyerét a homlokán nyugtatva próbált meg visszaemlékezni arra a különös álomra. Sikertelenül. „Most nem ez a legfontosabb… úgyis eszembe jut egyszer…” Vonta meg a vállát, majd nekiállt, hogy felöltözzön. A tükörből egy látszólag átlagos, 16 éves lány nézett vissza rá zöld szemeivel. Megpróbálta kifésülni a hosszú, vörösesbarna bozontot a fején, ám miután próbálkozása meghiúsult, fel is hagyott vele. Hátára kapta az iskolatáskát és sietősen hagyta el ideiglenes otthonát, az egyetlen ki szobát a hatalmas „börtönben”. Hiába költözött be a városba, még így is utaznia kellett minden reggel, hogy eljusson iskolájáig időben. Ahogy a busz végighajtott a főutcán, üzleteket hagytak el, és a lány szokásos reggeli bambaságával bámulta az elrohanó táblákat, cégéreket.  „Bőrdíszműves, Cipő, Divat szaküzlet, éjjel-nappali, patika”. Egyszer csak különös  kép villant a fejébe. Hirtelen kapta vissza tekintetét a kehely körül tekeredő kígyóra a patika ablakán, ám az pillanatok alatt hátra maradt. Mintha a kígyó megmozdult volna, mielőtt végleg eltévesztette szem elől…

          Gyűlöli… hogy gyűlöli az egészet. A lépcsők mintha hirtelen megnőnének és a végtelenbe nyúlnának. Fáradtan, üres tekintettel lépdel végig rajtuk, mintha már órák óta elindult volna. És az épület nem engedi. Mintha ragadós fekete kulimáz-karok tekerednének testére, és fojtanák. Még az utcán is gonoszul kapkodnak utána. Utálta azokat a zsúfolt utcákat és az egész várost. Ám szoros bilincsek tartották fogva még két évig. Útja sosem vitte azonnal hazafelé, lábai is áhították a szabadságot és messzire vitték, egész a város széléig. Mintha elmenekülhetne onnan, mintha egyszerűen kisétálhatna ebből a kínzó világból. Megállt, és a távolba meredt. Látta, milyen végtelen a határ, hogy még milyen messze gyalogolhatna… ám a távolság egyben falat is állít elé. Táskáját a porba hajította, majd felmászott néhány „kincsével” a legközelebbi fa egy vastag ágára. Hátát kényelmesen a fa törzsének döntötte és elhitette magával, hogy most szabad. Most azt tesz, amit akar. És hitt magának néhány pillanatig. Rágyújtott egy cigarettára, a zenét, amit hallgatott, fülsüketítően hangosra vette, és csak ennek a pár percnek élt. Elfeledve mindent, ami a városban vár rá, ahol most is lennie kellene. Kinyitotta a füzetet, amit szorongatott eddig. Ez nem holmi iskolai kellék volt, ami undorral tölti el, hanem egyetlen menedéke. Az ő világa. Írni kezdett bele, s néha hosszú percekre megállt, hogy tekintete a semmibe vesszen és más világban járjon. De egyszer mindennek vége kell, hogy szakadjon. Bezárta a füzetet, melynek több lapját is pici fekete kígyó rajza díszítette. Leugrott az ágról, és felkapta a táskát. Majd minél nagyobb kerülővel elindult börtöne felé. A megszokott szorongás felerősödött a gyomrában, mint mindig ilyenkor. Lehet, hogy ez volt az utolsó ilyen délutánja. Lehet, hogy most lehull a lepel titkairól és vége mindennek. Ám titkai titkok maradtak most is, és a kollégiumba belépve senki sem állította meg vagy vonta kérdőre. Láthatatlan maradt a többi emberi szemnek és szívnek, a hiányát sem vette észre eddig senki.

          A falakon belül nehéz megtalálni az áhított nyugalmat és magányt. Mindenhol ott az ember, a sokszínű fertő, ami ellepi a világot és eltipor mindent, ami az útjába kerül. A legalsó folyosóra csak távolról jut el a zaj. A visítozás, a nevetés, a kiabálás. A lányok ócska, gyerekes játékai. Itt nagyobb a csönd, s bár a biztonságot adó sötétség hiányzik, egyedül lehet… ő, és a kis füzet, ő és az ő világa. Hátát a hűvös falnak vetve, szemét lehunyva hallgatja a csöndet és a távolból visszhangzó viháncolást. Ahogy kinyitja szemeit, mozgást lát. A fal mögül pici, fekete test kúszik be, hogy sárga szemét rámeressze. Nem az állatok tekintete az, hanem értelem ül benne, a mindentudás. A lány fél, és mégsem mozdul, csak visszanéz a kígyóra és érzi, hozzá tartozik. Kezét kinyújtja felé, mire a kígyó kellemesen mély, bódító férfihangon szól hozzá. Magabiztos és mindentudó hanglejtéssel és szinte már őrjítő nyugalommal.

      - Már nem félsz? – a lány nem mozdítja kezét, csak aprót bólint.

      - De igen. És az embert vonzza az, amitől fél. – a kígyó fürgén mászik fel a tenyerébe, s csuklójára tekeredik. Ugyanaz az érzés, mint álmában. Ugyanaz a kis test kúszik tenyerén, s ugyanolyan érzésekkel tölti el. És beszél hozzá. És a hang jobban megnyugtatja, mint bármi. Egy szívdobbanás alatt megmarhatná, és halálos mérge még egy pillanat alatt véget vethetne mindennek. A kínoknak is. Ám ha a kínokon túltekint, ott látja a szabadságot, ami utána vár rá. A mennyországot, amit nem az égben kell keresni. Pici, villás nyelvével végigcsiklandozta bőrét, elidőzve az ütőerénél, mintha kóstolgatná. A lány mozdulatlanul, szinte szoborrá dermedve figyelte minden pillanatát, és felkészítette magát minden percben a halálra. A kígyó megint megszólalt.

      - Kíváncsi vagy. És mindig az érdekel legjobban, amitől az emberek félnek: az ismeretlen. Izgalommal tölt el és kíváncsiságod legyőzi félelmeidet is…

      És a lány mindent megértett, amiről Káva beszélt neki. Így nevezte el magában a pici kígyót…

          Boldog volt. Karjait széttárta és szemét behunyva élvezte az arcába csapó szelet. Ahogy kinyitotta, alatta a gyűlölt város terült el. Elmosolyodott. Ő most magasan fölötte áll… legyőzte. Odalent hagyta börtönét, és mindent, ami ehhez az átkozott helyhez köti…az életét is. Egyetlen kapcsolatát az álomvilággal, a füzetét most is magához ölelte. Tudta, hogy most olyan élményben lehet része, amit fogvatartói nem élhetnek át. Ők odalent azt hiszik, boldogak, és örömük mások elnyomásában találják. De ő most valami újat fog megismerni, olyat, amit az iskolában nem taníthatnak meg. A bokáján egy fekete valami kezdett tekeredni. Egyre feljebb kúszva testén, ruhája alatt. A lány olyan mámort érzett, hogy elfelejtett félni a kígyótól. Káva eközben pólója nyakán bújt ki és ereit kezdte kóstolgatni. Sárga szemeiben elégedettség ült, majd egy villanás volt csupán, és a lány éles fájdalmat érzett. Majd lábai elváltak a betontól, és szabad volt, semmi sem tartotta vagy akadályozta, és mostmár senki sem állíthatott az útjába. Szabadon zuhant a megismerés felé…

      Ahogy kipattan a szemem és körülnézek, az idegenül ásító házakat látom magam körül. A lábaim fáradhatatlanul visznek előre, a fülemben hangosan szól a zene. A kollégium felé tartok ... a gyűlölt börtön felé. De amíg ez a füzet minden nap lát új betűket és szavakat, amíg minden nap kinyithatom, van menedékem a valóság elől…