Hontalan boldogság

Visszataszító langyos nyálkán lépdelek,
S egy távolban fénylő pont után epedek.
Fényes kapu, messziről látom,
Hogy ivódik át a homályos úton.
Hogy ragyog és hívogat, mint délibáb,
A fekete szöveten és résein át.
Csalfa fénnyel ígér napsütést, életet,
A jelen helyett, mi csak mocsokkal etet.
Ígér feledést, boldog mámort,
Savanyú vér helyett mézédes bort,
Dübörgő füst helyett csendes kacagást,
És nem említ semmi lélekbontó csapást.
De nem hiszek én többet ily ámításnak,
Túl a fényponton nekem már sírt ásnak.
Épphogycsak belépek a délibáb-világba,
És már tudom, meglesz e kis idő ára.
Rettegő boldogan, bizalmatlan reménnyel,
A sötét után most hadakozom a fénnyel.
E kis idő a kapun túl oly hihetetlen,
S egy más világnak kell most megfelelnem.
És mikor végre hihetek majd benne,
S egy felszabadult álom elnyelhetne,
Véget ér.Kilök magából, minek nem vagyok lakója,
E világnak nem lehetek, csupán látogatója.
A homály a részem, s ott vagyok otthon,
Többet nem hagyom, hogy ilyen vágy megfogjon.
Itthon vagyok most, az iszapban,
Nézzetek rám fenn, ti ott a Napban!
Többé nem irigyen gondolok rátok,
Isteni hazátok nekem csak átok.
Boldogan szenvedek, a sárnak örülök,
És tűröm, hogy a fényes világ mindig kilök.
Tovább hajt engem az idő malma,
Nem küzdök, nagyobb a hatalma.
Karom kitárom és hősiest hömpölygök,
A piszkos folyóban, idő, benned fürdök.
Te szabod ki részem fényből és sötétből,
S én búcsúzom ellened lázadó énemtől...

2007.03.26.