A tüdőm mardosó félelem szorítja,

szívem egy sötét kalitkába taszítja,

reszketve dübörög és retteg egyre,

mintha felfutottam volna egy hegyre.

Megfojt mindjárt, érzem, haldoklom,

miért kell egyáltalán gondolkodnom?

ki kell törölni fejemből a képet,

könyörgöm, valaki húzza meg a féket!

Rettegek az ürességtől, mi mindjárt rám talál,

ez a fájdalom olyan rideg, mint a halál.

Bár az lenne, e film bár elszakadna,

Énutánam semmi üresség nem maradna.

De eltűnhetne belőlem végre és végleg,

Nem billenne többet feléd a mérleg,

törötten heverne lelkem helyén,

az űr átkozott sehonnani mélyén.

szívem egy gombolyag véres fonálból,

minden nappal letekersz a gombolyagból,

és visszaadsz belőle, ha közel vagy,

mikor már érezném,hogy az élet elhagy.

de eljön az idő, mikor végleg elfelejted,

a fonál végét csak hanyagul zsebedbe ejted,

elmész, itt hagysz elhagyatva,

fonalam a világon keresztülcibálva.

S észre sem veszed majd, nem is tudsz róla,

hogy elfogy a fonal és nekem ütött az óra.